Elsősegély – a sérülés utáni első percekben nyújtott gyors segítség, ami megelőzi, hogy a baj még nagyobb legyen.
Nap mint nap sok-sok kisebb-nagyobb balszerencse érhet minket (égés, horzsolás, vágás, stb), melyek után legtöbbször gyorsan és gondosan ellátjuk a sérüléseinket. Tudjuk mit kell tennünk, és azt is, hogy miért. Legalábbis ha a testünkről van szó.
MI A HELYZET A LELKÜNKKEL?
Hiszen sérülések nemcsak a testünket érhetik. Mégis hányszor fordul meg a fejünkben, hogy a lelkünknek is szüksége lehet elsősegélyre – pl. ha megbánt valaki, vagy ha kudarc ér minket? Nagyon ritkán, talán soha.
Sokkal többet törődünk a testünk egészségével, mint a lelkünkével. Már gyerekkortól tisztában vagyunk azzal, mennyire fontos a testünk ápolása, a higiénia, és a sérülések kezelése. De mit és mennyit tudunk arról, mire van szüksége a lelkünknek baj esetén?
Pedig -bármilyen hihetetlen- lelki sérüléseket sokkal gyakrabban szenvedünk el, mint testieket. Gondoljunk az elszenvedett kudarcokra, visszautasításra, magányra – olyan sebek ezek, amelyek sokkal rosszabbra fordul(hat)nak, ha nem veszünk róluk tudomást. És annak ellenére, hogy léteznek tudományosan igazolt hatású módszerek, amelyekkel kezelhetnénk ezeket a pszichés sérüléseket, mégsem tesszük.
Ha valaki arról panaszkodik, hogy rossz kedve van, általában azt mondjuk neki, lépjen túl rajta, hiszen az egész ‘fejben dől el’. És mit mondunk annak, aki esetleg a lábát törte? Neki szoktuk ‘javasolni’, hogy lépjen túl rajta, mert minden fejben dől el?
Nem, nem mondunk ilyet. Vajon miért? Mert a testi és a lelki egészségünkről való gondolkodásunk között még mindig hatalmas szakadék tátong. A testi sérüléseinknél evidencia az elsősegély, a seb tisztítása, fertőtlenítése, a fájdalom csillapítása, míg a lelki sérüléseinket szégyelljük, tagadjuk, a gyengeség jelének tartjuk – sokszor még magunk előtt is.
Ideje lenne, hogy egyenlőként kezeljük őket, és megértsük, hogy a lelki sebeink, ugyanúgy mint a testiek, elsősegéllyel, (ön)gondoskodással nagyobb eséllyel gyógyulnak.
VEDD ÉSZRE A SEBET
Az első lépés ahhoz, hogy baj esetén lelki elsősegélyt nyújthassunk magunknak az az, hogy egyáltalán észrevegyük, hogy megsérült a lelkünk. Sokszor észre sem vesszük azt, ami nem nyílt sebként van a szemünk előtt, hanem valahol mélyen legbelül, de ugyanolyan veszélyesen.
Lehet, eszünkbe sem jut, de például a kudarc is egy olyan lelki sérülés, amely eltorzí(hat)ja az érzékelésünket, és félrevezet(het) minket. Mindannyiunkban élnek olyan hiedelmek, amelyek akkor aktiválódnak, amikor valamilyen frusztrációval nézünk szembe.
Te például tudod, hogyan reagál az elméd a kudarcra? Kellene. Ugyanis, ha az elméd meggyőz arról, hogy képtelen vagy valamire, tehetetlennek érzed magad, és nagyon hamar feladod a próbálkozást, vagy egyáltalán el sem kezded. Sokan ezért nem tapasztalnak meg olyan sikereket, amiket egyébként a képességeik lehetővé tennének, mert valahol egy fel nem dolgozott kudarcélmény okozta sérülést cipelnek magukkal, amiről talán nem is tudnak.
EGY KIS SÓ A SEBBE
A gondolataink és az érzéseink eléggé ‘szeszélyesek’. Az egyik pillanatban támogatnak, a következőben lehúznak. Az egyik legnehezebben feldolgozható lelki sérülés, a visszautasítást követően például jellemzően rögtön a hiányosságainkat, hibáinkat kezdjük fejben listázni, ahelyett, hogy igyekeznénk megóvni a már egyébként is sérült önbecsülésünket.
Egy fizikai sérülést sosem súlyosbítanánk szándékosan. Ha véletlenül megvágjuk magunkat, nem szúrjuk meg ismét magunkat, hogy vajon tudjuk-e még mélyebbre szúrni. A lelki sérüléseinkkel viszont állandóan ezt tesszük.
Az alacsony önbecsülés védtelenebbé tesz minket a stresszel és a szorongással szemben. A kudarc, a visszautasítás ilyenkor még nagyobb fájdalmat okoz, és még nehezebb belőlük a gyógyulás. Az önértékelésünk további rombolása helyett sokkal inkább annak megőrzésére, ill. újraélesztésére kellene törekednünk.
LELKI ELSŐSEGÉLY
Amikor pszichés sérülés ér minket, a legjobb, amit tehetünk, ha azzal az együttérzéssel fordulunk önmagunk felé, amelyet egy megértő baráttól várnánk. (öngondoskodás, önegyüttérzés)
Nyakon kell csípnünk a rossz beidegződéseinket, és megváltoztatnunk őket, mielőtt további károkat okozhatnának.
Az egyik leggyakoribb, legkárosabb szokásunk a rumináció, azaz a rágódás. Ilyenkor gondolatban, akár napokkal, hetekkel később is újra és újra lejátszuk azt a jelenetet, ami fájdalmat okozott nekünk.
Azonban az, hogy ennyi időt töltünk azzal, hogy a már megváltoztathatatlan, negatív eseményekre koncentrálunk, megnöveli az esélyét a depresszió, a táplálkozási zavarok, valamint a szív-és érrendszeri megbetegedések kialakulásának.
Hogyan állíthatjuk meg?
A tanulmányok szerint már egy mindössze 2 perces figyelemelterelés is elegendő ahhoz, hogy megállítsuk a ránk törő kényszert a rágódásra.
Amikor az emberek kezdtek odafigyelni a higiéniára, a várható élettartam néhány évtized alatt látványosan nőtt.
Ha a lelkünk egészségére is elkezdenénk ekkora figyelmet fordítani, vajon az életminőségünk is ilyen drasztikusan javulna?
Milyen lenne a világ,ha lelkileg mindannyian egészségesebbek lennénk?
Ha pl a depresszió kevesebb embert érintene?
Ha tudnánk, hogyan lépjünk túl a kudarcokon?
Ha jobban vigyáznánk az önbecsülésünkre?
Csak akkor tudhatjuk meg, ha változtatunk néhány szokásunkon. Ha szakítunk a régi beidegződésekkel már közelebb kerülhetünk a válaszokhoz.
Van kérdésed?
Keress bizalommal!
Lukácsné Zsuzsa
