Az életünk során bennünket érő eseményeket beillesztjük élettörténetünkbe, és saját történetünk részeként gondolkodunk róluk.
Mi a helyzet a traumatikus élményekkel?
A megrázó és feldolgozni nem tudott (a feldolgozás nem azt jelenti, hogy igyekszünk nem gondolni rá) életesemények nem tudnak beilleszkedni a történetünkbe, nem tudnak szerves részévé válni. Ez testi és lelki tüneteket is okozhat, mint pl. szorongás, rémálmok, álmatlanság, emlékbetörések, ingerlékenység, kapcsolatok megromlása.
A gyógyulás szempontjából fontos, hogy a traumát átélt személy ne cipelje magában a terhét. Akár szóban, akár írásban engedje meg magának, hogy kiáradhasson, ami feszíti. Lehetnek ezek érzések, gondolatok, esetleg egy rémálom elbeszélése, stb. A gyógyító erő egyrészt a belső feszültség csökkentésében rejlik, ám ez még nem minden.
Pennebaker ( szociálpszichológus) egyik vizsgálata során kiderült, hogy azok az emberek, akik a traumatikus életeseményüket és az ahhoz kapcsolódó érzéseiket is leírták, a vizsgálatot követő időszakban kevesebbet jártak orvoshoz, mint azok, akiket csak az esemény, ill. csak az érzések leírására kérték. Az a fajta feltárulkozás, amelyben a trauma és az általa kiváltott érzelmek és gondolatok összeérnek, javítja a hangulatot, a fizikai egészséget és a jövőképet is.
Az írás gyakran meghozza a belátást is. A vizsgálati személyek arról számoltak be, hogy a fájdalmas élményeik leírásával sikerült jobban megérteniük önmagukat, és ez előbbre vitte őket életük alakításában.
A fájdalmas élmények feltárásának gyógyító ereje összefüggésben van a nyelvvel, mint jelrendszerrel. ” Ha egy-egy jelenséget átfordítunk a nyelv világába, az megváltoztatja a róla alkotott képzeteinket – és attól kezdve már egészen másképp is értjük meg.”
A sérülést okozó élmény leírásával az élmények, emlékfoszlányok kusza halmazából egy tömörebb történet lesz, a trauma lényegi elemei jól láthatóvá válnak, és így már elemzésre kerülhetnek. Így a trauma veszít félelmetes mivoltából, és egyre inkább alkalmas lesz arra, hogy beilleszthető legyen az élettörténetbe. Ebben a formában már nem uralja az ember életét, nem rombolja annak egységét, társas kapcsolatát és jövőképét.
Pusztán azáltal, hogy megosztható egy traumatikus történet, már kevésbé romboló hatású a trauma maga.
Sajnos a trauma nyomában gyakran jár a szégyen, mely elszigetelheti az embert. Ha valaki úgy érzi, senkivel sem megosztható az, amit átélt, még mindig leírhatja.
Keress bizalommal!
Lukácsné Zsuzsa
